Dan Brown regényei egyszerűen kurva szarok!
Mondjuk, nekem be kéne fognom, mert az 'Angyalok és démonok' kivételével mindet olvastam, de akkor is szarok. Minden története ugyanúgy van felépítve. Ugyanaz a template. Mintha csak egy progam írná meg őket különböző adatstruktúrákból. Kivétel nélkül minden regényének a legelső, fél oldalas fejezete arról szól, hogy valaki nagyon titokzatosan meghal. Aztán megjelenik a férfi főszereplő, meg egy kicsit később a női főszereplő, akik mindketten hihetetlenül okosak és szépek, és természetesen a történet végére meglesz a lámúr. (Kivétel a Digitális Erőd, ahol már az elején megvan.)
Mindig van egy rendkívül gazdag vagy rendkívül befolyásos ember, aki mindig háttérben meghúzódó főnökként jelenik meg. Egész végig azt hisszük róla, hogy jó arc, de a legvégén persze, kiderül, hogy valójában totál be van kattanva és egész végig ő kavarta a szart. Plot twist. Genuinely thrilling.
A jónak látszó főgonosszal szemben mindig ott van valami nyomorult seggturkász gyíkarc, akiről mindvégig azt hisszük, hogy ő a főgonosz. A történet is úgy van megírva, hogy efelől semmi kétségünk ne legyen. Hogy azt érezzük, mintha a szerző éppen csak meggondolta volna magát a történet végére.Az új felállásban ugyanis a legfőbb gyíkarc már csak egy jelentéktelen kis fitymafej, aki ráadásul többnyire meg is van halva. A legvégén persze, a real főgonosz is decensen meghalódik, vagy mondjuk, elviszik a zsaruk, ahogy az a Da Vinci kód esetében történt. Ott csak a gyíkarc halt meg.
Dan Brownról könnyen azt hihetjük, hogy kibaszott nagy koponya, aki mindenről tud és mindenhez ért. Valójában persze, semmihez sem ért. Nekem a Digitális Erődben vált elég nyílvánvalóvá ez a kellemetlen tény, mivel az valamennyire nekem is szakmába vág.
Ez egész pontosan a kriptográfia, ami őt állítólag nagyon érdekli. Valószínűleg tényleg érdekli, hiszen legalább három regényében ez viszi előre az egész cselekményt. De közben olyan szinten nem vágja a témát, hogy az tragikomikus. A Digitális Erődben az okozza a legnagyobb feszültséget, hogy egy japán faszi föltalál egy feltörhetetlen kódot, és hogy ez mekkora para. Elkerülte azonban a figyelmét, hogy ilyen kódot már 1917-ben föltaláltak, és harminc évvel később a nagy Claude Shannon be is bizonyította egzakt matematikai módszerekkel, hogy valóban nem lehet föltörni. Na, jó, ezt a Wikipédián olvastam... Mentségemre legyen mondva, hogy engem nem nagyon érdekel a kriptográfia. (Nekem nincs mit rejtegetnem :D) De szerintem ha valakit érdekel, akkor illene az ilyesmikről tudnia. Akár a Wikipédiáról...
Most egyébként megint beteg vagyok. Azért mondom, hogy megint, mert néhány héttel ezelőtt már kidőltem egyszer, miután elkaptam az influenzát. Aztán a hét végére hellyel-közzel ki is gyógyultam belőle. Most azonban megint itt ülök lázasan, mint egy rakás szar. Most a húgycsövemet fertőzte meg valami. Tegnap előtt kezdődött. Szerdán a heti tali után bementem a mosdóba vizelni, és amikor felhúztam a bőrt, azt vettem észre, hogy a makkomon valami undorító, gennyes váladék van mindenfelé. Éjszakára meg már nem tudtam rendesen vizelni. Reggel egy szolid 38 fokos lázzal indult a nap, úgyhogy a suli, az már alapból felejtős volt. Helyette indultam is az SZTK-ba, hogy az urológus lecheckolja a szerszámot. Az urológus szerencsére elég jó arc volt. Egy tipikus jófej doki. Szeretem az ilyet. A folyosón is ott pacsizott mindenkivel, úgyhogy abszolut paramentesen mentem be. Mert egyébként én eléggé félek az orvosoktól, vagy legalábbis nem nagyon bízom meg bennük. Az egy dolog, hogy 90 százalékuk full jobbos, az legyen az ő magánügyük. Az viszont már elég erős diszkonfortérzést tud okozni, amikor ide-oda passzolgatják az embert a különböző osztályok között, amíg föl nem fordul, vagy pedig be nem csúsztatja a megfelelő értékű bankjegyeket a megfelelő zsebekbe. Én még hajlandó lennék fizetni is azért, hogy meggyógyítsanak, de a mutyizáshoz és az urambátyámkodáshoz már nem nagyon értek.
Bár engem is rögtön továbbküldött az urológus a bőr-és nemibeteggondozóba, de ott aztán elég alaposan megvizsgáltak. A főorvosnővel már ismertük egymást, mert ő égette a kezemről a szemölcsöket úgy két éve. Most ilyen hosszú bizbaszokkal nyúlt be a húgycsövembe, meg a fitymám alá, amiket aztán az asszisztens Bunsen-égővel melengetett egy darabig, majd megvakart velük két üveglapot,. Az üveglapokat még lekezelte valami szerekkel, mielőtt átnyújtotta volna a főorvosnőnek. Végül a főorvosnő egy mikroszkóppal tanulmányozta a cuccot elég hosszú ideig. Hosszú és kínos csönd. Szerencsére volt happy end, mert a végén kedélyesen kijelentette, hogy negatív. Hogy mi az, ami negatív, azt természetesen nem voltam képes megjegyezni. Mindenesetre fölírt nekem egy doboz Doxicyclint, amiből a normál adag kétszeresét kell szednem. Aznap még egy ideig véreset pisiltem, de aztán amikor elkezdtem rendesen inni a folyadékokat, akkor javult a dolog. Először nem nagyon ittam, mert arra játszottam, hogy minél kevesebbet kelljen vizelni, de aztán anyám kiokosított, hogy a vizeléssel fogom kisöporni a pöcsömből a rosszaságokat. Továbbá magam is észrevettem, hogy ha elég nagy volt a húgyhólyagomban a nyomás, akkor nem fájt annyira az ügy. Mára már majdnem olyan jól tudok pisilni, mint új koromban. Ellenben még mindig ugyanakkora lázam van, vagy legalábbis ugyanolyan szarul érzem magam, mint az első napon. Ez azért elég kínos, mert most, hogy nagyrészt elmúltak a vizeléssel kapcsolatos fájdalmaim, nem igazán értem, hogy miért vagyok mégis ilyen szar állapotban. Nehéz ügy.
Mondjuk, nekem be kéne fognom, mert az 'Angyalok és démonok' kivételével mindet olvastam, de akkor is szarok. Minden története ugyanúgy van felépítve. Ugyanaz a template. Mintha csak egy progam írná meg őket különböző adatstruktúrákból. Kivétel nélkül minden regényének a legelső, fél oldalas fejezete arról szól, hogy valaki nagyon titokzatosan meghal. Aztán megjelenik a férfi főszereplő, meg egy kicsit később a női főszereplő, akik mindketten hihetetlenül okosak és szépek, és természetesen a történet végére meglesz a lámúr. (Kivétel a Digitális Erőd, ahol már az elején megvan.)
Mindig van egy rendkívül gazdag vagy rendkívül befolyásos ember, aki mindig háttérben meghúzódó főnökként jelenik meg. Egész végig azt hisszük róla, hogy jó arc, de a legvégén persze, kiderül, hogy valójában totál be van kattanva és egész végig ő kavarta a szart. Plot twist. Genuinely thrilling.
A jónak látszó főgonosszal szemben mindig ott van valami nyomorult seggturkász gyíkarc, akiről mindvégig azt hisszük, hogy ő a főgonosz. A történet is úgy van megírva, hogy efelől semmi kétségünk ne legyen. Hogy azt érezzük, mintha a szerző éppen csak meggondolta volna magát a történet végére.Az új felállásban ugyanis a legfőbb gyíkarc már csak egy jelentéktelen kis fitymafej, aki ráadásul többnyire meg is van halva. A legvégén persze, a real főgonosz is decensen meghalódik, vagy mondjuk, elviszik a zsaruk, ahogy az a Da Vinci kód esetében történt. Ott csak a gyíkarc halt meg.
Dan Brownról könnyen azt hihetjük, hogy kibaszott nagy koponya, aki mindenről tud és mindenhez ért. Valójában persze, semmihez sem ért. Nekem a Digitális Erődben vált elég nyílvánvalóvá ez a kellemetlen tény, mivel az valamennyire nekem is szakmába vág.
Ez egész pontosan a kriptográfia, ami őt állítólag nagyon érdekli. Valószínűleg tényleg érdekli, hiszen legalább három regényében ez viszi előre az egész cselekményt. De közben olyan szinten nem vágja a témát, hogy az tragikomikus. A Digitális Erődben az okozza a legnagyobb feszültséget, hogy egy japán faszi föltalál egy feltörhetetlen kódot, és hogy ez mekkora para. Elkerülte azonban a figyelmét, hogy ilyen kódot már 1917-ben föltaláltak, és harminc évvel később a nagy Claude Shannon be is bizonyította egzakt matematikai módszerekkel, hogy valóban nem lehet föltörni. Na, jó, ezt a Wikipédián olvastam... Mentségemre legyen mondva, hogy engem nem nagyon érdekel a kriptográfia. (Nekem nincs mit rejtegetnem :D) De szerintem ha valakit érdekel, akkor illene az ilyesmikről tudnia. Akár a Wikipédiáról...
Most egyébként megint beteg vagyok. Azért mondom, hogy megint, mert néhány héttel ezelőtt már kidőltem egyszer, miután elkaptam az influenzát. Aztán a hét végére hellyel-közzel ki is gyógyultam belőle. Most azonban megint itt ülök lázasan, mint egy rakás szar. Most a húgycsövemet fertőzte meg valami. Tegnap előtt kezdődött. Szerdán a heti tali után bementem a mosdóba vizelni, és amikor felhúztam a bőrt, azt vettem észre, hogy a makkomon valami undorító, gennyes váladék van mindenfelé. Éjszakára meg már nem tudtam rendesen vizelni. Reggel egy szolid 38 fokos lázzal indult a nap, úgyhogy a suli, az már alapból felejtős volt. Helyette indultam is az SZTK-ba, hogy az urológus lecheckolja a szerszámot. Az urológus szerencsére elég jó arc volt. Egy tipikus jófej doki. Szeretem az ilyet. A folyosón is ott pacsizott mindenkivel, úgyhogy abszolut paramentesen mentem be. Mert egyébként én eléggé félek az orvosoktól, vagy legalábbis nem nagyon bízom meg bennük. Az egy dolog, hogy 90 százalékuk full jobbos, az legyen az ő magánügyük. Az viszont már elég erős diszkonfortérzést tud okozni, amikor ide-oda passzolgatják az embert a különböző osztályok között, amíg föl nem fordul, vagy pedig be nem csúsztatja a megfelelő értékű bankjegyeket a megfelelő zsebekbe. Én még hajlandó lennék fizetni is azért, hogy meggyógyítsanak, de a mutyizáshoz és az urambátyámkodáshoz már nem nagyon értek.
Bár engem is rögtön továbbküldött az urológus a bőr-és nemibeteggondozóba, de ott aztán elég alaposan megvizsgáltak. A főorvosnővel már ismertük egymást, mert ő égette a kezemről a szemölcsöket úgy két éve. Most ilyen hosszú bizbaszokkal nyúlt be a húgycsövembe, meg a fitymám alá, amiket aztán az asszisztens Bunsen-égővel melengetett egy darabig, majd megvakart velük két üveglapot,. Az üveglapokat még lekezelte valami szerekkel, mielőtt átnyújtotta volna a főorvosnőnek. Végül a főorvosnő egy mikroszkóppal tanulmányozta a cuccot elég hosszú ideig. Hosszú és kínos csönd. Szerencsére volt happy end, mert a végén kedélyesen kijelentette, hogy negatív. Hogy mi az, ami negatív, azt természetesen nem voltam képes megjegyezni. Mindenesetre fölírt nekem egy doboz Doxicyclint, amiből a normál adag kétszeresét kell szednem. Aznap még egy ideig véreset pisiltem, de aztán amikor elkezdtem rendesen inni a folyadékokat, akkor javult a dolog. Először nem nagyon ittam, mert arra játszottam, hogy minél kevesebbet kelljen vizelni, de aztán anyám kiokosított, hogy a vizeléssel fogom kisöporni a pöcsömből a rosszaságokat. Továbbá magam is észrevettem, hogy ha elég nagy volt a húgyhólyagomban a nyomás, akkor nem fájt annyira az ügy. Mára már majdnem olyan jól tudok pisilni, mint új koromban. Ellenben még mindig ugyanakkora lázam van, vagy legalábbis ugyanolyan szarul érzem magam, mint az első napon. Ez azért elég kínos, mert most, hogy nagyrészt elmúltak a vizeléssel kapcsolatos fájdalmaim, nem igazán értem, hogy miért vagyok mégis ilyen szar állapotban. Nehéz ügy.
No comments:
Post a Comment