Félelmetes, hogy mi mindenre képes az emberi hülyeség!
Kezdetben vala, hogy egy 16 éves Budapesti lány körülbelül fél évvel ezelőtt fölvett a Messzendszeren. Véletlenül, ahogy aztán hamar kiderült. Bár utólag belegondolva elképzelhetőnek tartom, hogy ez kamu volt, de igazából kurvára mindegy. Nem sok fantáziát láttam a dologban, de a csaj nagyon lelkesen írta a magáét, énnekem pedig nem volt lelki erőm ahhoz, hogy kategorikusan lekoptassam.
Erre most nyílván rengetegen hüledeznének és káromkodnának magukban, hogy mekkora balfasz vagyok, amiért nem csapok le a számba repülő sült galambra... Nó, jó, nem mintha én olyan tiszta lélek volnék, tehát én is képben vagyok arról, hogy ezeket a tudatlan és hormonálisan túlfűtött kamaszlányokat mennyire könnyen lehet manipulálni és különböző dolgokra rávenni, meg a testük is nyílván feszesebb és rugalmasabb, mint egy nagylánynak. Meg hát alapból ez a tény, hogy zsenge lánykákról van szó, ez elég sok férfiember fantáziáját megmozgatja anélkül, hogy bármilyen magyarázatot fűznének hozzá. Mindannyian hallottunk már ilyen történeteket, hogy fiatal kamaszlány összeköltözik egy krisztusi korban lévő faszival. Én viszont nem vagyok krisztusi korban, meg saját lakásom sincs. Még kevésbé pedig kedvem ahhoz, hogy egy 16 éves lányt pesztráljak. Jelenleg még él bennem az a hihetetlenül ódivatú és nevetségesen kispolgári elképzelés, hogy a párkapcsolat örömeinek nagyobb hányadát esetleg szellemi dimenziók mentén leljem meg.
De az illető egyébként nem is volt az a hozzáköltözős, mindent bevállalós típus, tehát ezt felesleges is volt ragoznom... Azon kívül, hogy egyesekben fölkeltsem a pedofília gyanúját, ami egyébként teljesen alaptalan. Nem izgulok kisgyerekekre.
Száz szónak is egy a vége, igazából semmi értelmét nem láttam annak, hogy mi egymással chateljünk. Végül úgy határoztam, hogy az unalom fegyverével fogom elűzni. Megpróbáltam minél unalmasabb, érdektelenebb ember benyomását kelteni. Ha bármi érdekes dolog eszembe jutott, akkor azt inkább elfolytottam, és helyette semmitmondó beszédfordulatokkal töltöttem ki az űrt, amikor már nagyon muszály volt.
Egy adott pillanatban már úgy is tűnt, mintha sikerrel jártam volna. Akkor azonban, mikor már kezdtem igazán múlt időbe helyezni a problémát, ismét fölbukkant az éterből. Itt már megpróbáltam az őszinte ember benyomását kelteni, tehát hogy én valóban nem vagyok motiválva, és ez azért van, mert nem ismerem, tehát nem tudom, hogy kedveljem-e, avagy nem. Ez persze, nyílván annyira láma érvelés volt, hogy abban a pillanatban lecsapta a magas labdát, mondván, hogy itt az ideje jobban megismernünk a másikat. És akkor elkezdett kérdéseket föltenni, ami igazából tetszett, mert hát szeretek magamról beszélni, szeretem osztani az észt. Meg szeretem, hogyha egy lány kérdez. Milyen filmeket, ételeket, zenéket szeretek, melyik a kedvenc évszakom, stb. (A könyveket asszem, nem hozta szóba.)
Én aztán megtudtam, hogy neki a Hancock az egyik kedvenc filmje, merthogy az vicces, és ugyanakkor drámai. Teljesen helyénvalónak tartom, ha a legtöbb embernek semmit nem mond ez a filmcím, de mivel engem tavaly annyira irritáltak a reklámplakátok, hogy az szinte a Nyuszómuszóval vetekedett, és egyébként is elég jó a memóriám, így aztán megjegyeztem... Na, jó, mondjuk, a 'Nyuszómuszó' hallatán tényleg a szó szoros értelmében nyílik a bicska, tehát olyan vérszomjas bosszúvágy kezd eluralkodni rajtam, mintha az a buzeráns kopasz újgazgag bélféreg legalábbis kezet emelt volna az anyámra, úgyhogy annyira talán nem. De azért mégis kurvára irritált Will Smith bárgyú, kifejezéstelen arca sapkában és síszemüvegben, meg úgy az egész plakát összességében hihetetlenül gagyi és erőltetett volt. A korrektség kedvéért rákerestem a Wikipédián, de az is inkább csak erősítette az ellenszenvemet. Határozottan az volt az érzésemi, hogy ha ez a szarság drámai, akkor az Aspirin C pezsgőtabletta reklámfilmje ("Buksi kiszökött!") is legalább olyan mély érzelmi húrokat pendít meg, hogy azt is a kedvencei közé emelje. Aztán még a Randigurut is megemlítette, ami legjobb tudomásom szerint valami futószalagon összeszerelt, automatizált szar vígjáték. De persze, javítsatok ki, ha tévedek.
A Hancock egyébként úgy került szóba, hogy aznap Will Smith síszemüveges fejét rakta be az önarcképe helyére, amit én rögtön le is húztam, ő pedig kikérte magának. Aztán amikor rákérdeztem, hogy milyen filmeket szeret, akkor még az is kiderült, hogy nem tudja helyesen leírni a film címét. A magánhangzókat se. Az még nem egy nagy para, hogyha valaki a C helyett K betűt ír. Ezt néha még én is eltévesztem, pedig én azért viszonylag jó vagyok angolból. (A nyelviskola vezetője egyszer azt találta mondani, hogy talán még ő sem tudta volna olyan jól megírni az írásbeli tesztet, szóval tényleg elég jó vagyok angolból.) Ő viszont nem azt írta, hogy "Hankock", hanem azt, hogy "Hencoc". Kellőképpen enervált voltam a filmes téma végére.
A zene, az már egy trükkösebb dolog volt. Merthogy őneki Enya volt a kedvence, ami nekem szintén elég nagy kedvencem volt, amikor annyi idős voltam, mint ő. El is meséltem neki, hogy néhány hónapig semmi egyebet nem hallgattam a keresztanyámtól kölcsönkapott Enya-kazettákon kívül. Erről aztán kedélyes egyetértésben dumcsiztunk egy kicsit. Videókat is küldött a YouTube-on. Később valami olyat is mondtam, hogy ha nagy leszek, akkor legszívesebben a mesterséges intelligenciával szeretnék foglalkozni, amit szintén nagyon elismerően nyugtázott. Meg azt is nagyra értékelte, hogy szeretem a Gyűrűk urát. (Bár a filmváltozatról azt gondolom, hogy csak beszívva lehet igazán élvezni, talán az első részt kivéve. De a könyv, az jó. Habár a Mester és Margaritához, vagy a Szép új világhoz képest nem nagyon rúg labrába.)
Ez az egyre jobban kifejlődő rokonszenve azonban végzetes következményekhez vezetett. Történt ugyanis, hogy hirtelen igen sok idegen szót használtam a beszélgetés során, amitől ő eléggé kiakadt. Rólam lehet tudni, hogy bizonyos szövegkörnyezetekben nagyon szeretek idegen szavakat használni. (Más szövegkörnyezetekben pedig hőn szeretett anyanyelvem ízes, cifra trágárságainak mesés gazdagságban pompázó tárházát szeretem kellőképpen kihasználni.) Úgy tűnik, nem nagyon szívlelte ezt a tulajdonságomat.
Aztán amikor angol szavakat írtam, akkor aztán igazán kiakadt. Erre én poénból elkezdtem még több angol szót írni, amire ő egyre inkább kikészült. Azt hiszem, humorérzékből egy fél téglában többet találnék, mint őbenne, de talán kisebbségi komplexus is lehetett a dologban, úgyhogy végül annyira kiakadt, hogy aztán kijelentette, hogy részéről a fáklyásmenet, és képet sem fog küldeni, és hogy mennyire unalmas és visszataszító az okoskodó, tudálékos stílusom, mert hogy azt hiszem magamról, hogy kurva okos vagyok, de közbe meg nem, meg hogy úgy egyáltalán menjek a picsába.
Magamban hihetetlenül megörültem, hogy végre sikerült rajta fogást találnom, de azért próbáltam úgy tenni, mintha nagy zavarban lennék és sajnálnám a dolgot. (Ez egy elég nagy ostobaság volt részemről, lásd lentebb.) Azzal távozott, hogy ő ezt "nem így akarta". Ettől viszont kurvára szarul kezdtem érezni magam. Persze, lehetett sejteni, hogy valamit akart, mert különben nem írogatott volna annak ellenére, hogy én nagyjából szartam szegény fejére. De azért titkon reméltem, hogy mégsem erre megy ki a dolog. Azzal próbáltam őt vígasztalni, hogy így legalább kevésbé fáj a pofára esés, mint hogyha később derülne ki.
Azt azért nyílván említsük meg, hogy igazából szörnyű hibát követtem el azzal, hogy nem érzékeltettem vele kategorikusan a tényállást. Tehát azt, hogy olyan szinten nem érdekel az egész lénye, hogy ha a szemem láttára fordulna föl, akkor is inkább az éhező afrikai gyerekekre gondolnék, akik közül minden másodpercben meghal legalább egy. Őszintén szólva egy afrikai gyerekben sokkal több lehetőséget látok, mint őbenne.
Ellenben ma ismét írt. Hirtelen végigfutottak a fejemben az ötletek, hogy most bocsánatkérést vár tőlem, vagy magyarázkodni akar, vagy magyarázatot követelni, vagy egyszerűen úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi. Egyik sem vált valóra. Ehelyett elkezdett nagy elánnal szidalmazni. Na, de nem ám akárhogy! Olyan minősíthetetlen hangnemben kezdte el osztani nekem, hogy úgy még az általánosból kibukott szabolcsi cigánylány sem beszélne a feltételesen szabadlábra helyezett ex-stricijével. Csak hogy tudjam, mennyi az annyi, még mielőtt végleg fölrak a tiltólistájára. Ezzel indokolta a lépést. Aztán csak mondta. Hogy én milyen kis nyomorék szarházi vagyok, aki ráadásul ronda is, mint a bűn. (Ezzel természetesen ellentmondott korábbi állításának.) Meg hogy azt hiszem, hogy kurva okos vagyok, és közbe nem is, meg még különféle kombinációit az ehhez hasonló kritikáknak.
Ez igazából azért esett nagyon rosszul nekem, mert én órákon keresztül kedélyesen elcsacsogtam vele anélkül, hogy egy rossz szót szóltam volna hozzá. Nem volt szívem szembesíteni azzal a ténnyel, hogy körülbelül annyira izgat föl, mint egy darab fika. Aztán most őneki áll feljebb, mert... Tényleg, miért is? Azért, mert idegen szavakat használtam és utána nem voltam hajlandó a lelki önmarcangolás tantaloszi kínjaival magamba szállni? Nem érthető.
Kezdetben vala, hogy egy 16 éves Budapesti lány körülbelül fél évvel ezelőtt fölvett a Messzendszeren. Véletlenül, ahogy aztán hamar kiderült. Bár utólag belegondolva elképzelhetőnek tartom, hogy ez kamu volt, de igazából kurvára mindegy. Nem sok fantáziát láttam a dologban, de a csaj nagyon lelkesen írta a magáét, énnekem pedig nem volt lelki erőm ahhoz, hogy kategorikusan lekoptassam.
Erre most nyílván rengetegen hüledeznének és káromkodnának magukban, hogy mekkora balfasz vagyok, amiért nem csapok le a számba repülő sült galambra... Nó, jó, nem mintha én olyan tiszta lélek volnék, tehát én is képben vagyok arról, hogy ezeket a tudatlan és hormonálisan túlfűtött kamaszlányokat mennyire könnyen lehet manipulálni és különböző dolgokra rávenni, meg a testük is nyílván feszesebb és rugalmasabb, mint egy nagylánynak. Meg hát alapból ez a tény, hogy zsenge lánykákról van szó, ez elég sok férfiember fantáziáját megmozgatja anélkül, hogy bármilyen magyarázatot fűznének hozzá. Mindannyian hallottunk már ilyen történeteket, hogy fiatal kamaszlány összeköltözik egy krisztusi korban lévő faszival. Én viszont nem vagyok krisztusi korban, meg saját lakásom sincs. Még kevésbé pedig kedvem ahhoz, hogy egy 16 éves lányt pesztráljak. Jelenleg még él bennem az a hihetetlenül ódivatú és nevetségesen kispolgári elképzelés, hogy a párkapcsolat örömeinek nagyobb hányadát esetleg szellemi dimenziók mentén leljem meg.
De az illető egyébként nem is volt az a hozzáköltözős, mindent bevállalós típus, tehát ezt felesleges is volt ragoznom... Azon kívül, hogy egyesekben fölkeltsem a pedofília gyanúját, ami egyébként teljesen alaptalan. Nem izgulok kisgyerekekre.
Száz szónak is egy a vége, igazából semmi értelmét nem láttam annak, hogy mi egymással chateljünk. Végül úgy határoztam, hogy az unalom fegyverével fogom elűzni. Megpróbáltam minél unalmasabb, érdektelenebb ember benyomását kelteni. Ha bármi érdekes dolog eszembe jutott, akkor azt inkább elfolytottam, és helyette semmitmondó beszédfordulatokkal töltöttem ki az űrt, amikor már nagyon muszály volt.
Egy adott pillanatban már úgy is tűnt, mintha sikerrel jártam volna. Akkor azonban, mikor már kezdtem igazán múlt időbe helyezni a problémát, ismét fölbukkant az éterből. Itt már megpróbáltam az őszinte ember benyomását kelteni, tehát hogy én valóban nem vagyok motiválva, és ez azért van, mert nem ismerem, tehát nem tudom, hogy kedveljem-e, avagy nem. Ez persze, nyílván annyira láma érvelés volt, hogy abban a pillanatban lecsapta a magas labdát, mondván, hogy itt az ideje jobban megismernünk a másikat. És akkor elkezdett kérdéseket föltenni, ami igazából tetszett, mert hát szeretek magamról beszélni, szeretem osztani az észt. Meg szeretem, hogyha egy lány kérdez. Milyen filmeket, ételeket, zenéket szeretek, melyik a kedvenc évszakom, stb. (A könyveket asszem, nem hozta szóba.)
Én aztán megtudtam, hogy neki a Hancock az egyik kedvenc filmje, merthogy az vicces, és ugyanakkor drámai. Teljesen helyénvalónak tartom, ha a legtöbb embernek semmit nem mond ez a filmcím, de mivel engem tavaly annyira irritáltak a reklámplakátok, hogy az szinte a Nyuszómuszóval vetekedett, és egyébként is elég jó a memóriám, így aztán megjegyeztem... Na, jó, mondjuk, a 'Nyuszómuszó' hallatán tényleg a szó szoros értelmében nyílik a bicska, tehát olyan vérszomjas bosszúvágy kezd eluralkodni rajtam, mintha az a buzeráns kopasz újgazgag bélféreg legalábbis kezet emelt volna az anyámra, úgyhogy annyira talán nem. De azért mégis kurvára irritált Will Smith bárgyú, kifejezéstelen arca sapkában és síszemüvegben, meg úgy az egész plakát összességében hihetetlenül gagyi és erőltetett volt. A korrektség kedvéért rákerestem a Wikipédián, de az is inkább csak erősítette az ellenszenvemet. Határozottan az volt az érzésemi, hogy ha ez a szarság drámai, akkor az Aspirin C pezsgőtabletta reklámfilmje ("Buksi kiszökött!") is legalább olyan mély érzelmi húrokat pendít meg, hogy azt is a kedvencei közé emelje. Aztán még a Randigurut is megemlítette, ami legjobb tudomásom szerint valami futószalagon összeszerelt, automatizált szar vígjáték. De persze, javítsatok ki, ha tévedek.
A Hancock egyébként úgy került szóba, hogy aznap Will Smith síszemüveges fejét rakta be az önarcképe helyére, amit én rögtön le is húztam, ő pedig kikérte magának. Aztán amikor rákérdeztem, hogy milyen filmeket szeret, akkor még az is kiderült, hogy nem tudja helyesen leírni a film címét. A magánhangzókat se. Az még nem egy nagy para, hogyha valaki a C helyett K betűt ír. Ezt néha még én is eltévesztem, pedig én azért viszonylag jó vagyok angolból. (A nyelviskola vezetője egyszer azt találta mondani, hogy talán még ő sem tudta volna olyan jól megírni az írásbeli tesztet, szóval tényleg elég jó vagyok angolból.) Ő viszont nem azt írta, hogy "Hankock", hanem azt, hogy "Hencoc". Kellőképpen enervált voltam a filmes téma végére.
A zene, az már egy trükkösebb dolog volt. Merthogy őneki Enya volt a kedvence, ami nekem szintén elég nagy kedvencem volt, amikor annyi idős voltam, mint ő. El is meséltem neki, hogy néhány hónapig semmi egyebet nem hallgattam a keresztanyámtól kölcsönkapott Enya-kazettákon kívül. Erről aztán kedélyes egyetértésben dumcsiztunk egy kicsit. Videókat is küldött a YouTube-on. Később valami olyat is mondtam, hogy ha nagy leszek, akkor legszívesebben a mesterséges intelligenciával szeretnék foglalkozni, amit szintén nagyon elismerően nyugtázott. Meg azt is nagyra értékelte, hogy szeretem a Gyűrűk urát. (Bár a filmváltozatról azt gondolom, hogy csak beszívva lehet igazán élvezni, talán az első részt kivéve. De a könyv, az jó. Habár a Mester és Margaritához, vagy a Szép új világhoz képest nem nagyon rúg labrába.)
Ez az egyre jobban kifejlődő rokonszenve azonban végzetes következményekhez vezetett. Történt ugyanis, hogy hirtelen igen sok idegen szót használtam a beszélgetés során, amitől ő eléggé kiakadt. Rólam lehet tudni, hogy bizonyos szövegkörnyezetekben nagyon szeretek idegen szavakat használni. (Más szövegkörnyezetekben pedig hőn szeretett anyanyelvem ízes, cifra trágárságainak mesés gazdagságban pompázó tárházát szeretem kellőképpen kihasználni.) Úgy tűnik, nem nagyon szívlelte ezt a tulajdonságomat.
Aztán amikor angol szavakat írtam, akkor aztán igazán kiakadt. Erre én poénból elkezdtem még több angol szót írni, amire ő egyre inkább kikészült. Azt hiszem, humorérzékből egy fél téglában többet találnék, mint őbenne, de talán kisebbségi komplexus is lehetett a dologban, úgyhogy végül annyira kiakadt, hogy aztán kijelentette, hogy részéről a fáklyásmenet, és képet sem fog küldeni, és hogy mennyire unalmas és visszataszító az okoskodó, tudálékos stílusom, mert hogy azt hiszem magamról, hogy kurva okos vagyok, de közbe meg nem, meg hogy úgy egyáltalán menjek a picsába.
Magamban hihetetlenül megörültem, hogy végre sikerült rajta fogást találnom, de azért próbáltam úgy tenni, mintha nagy zavarban lennék és sajnálnám a dolgot. (Ez egy elég nagy ostobaság volt részemről, lásd lentebb.) Azzal távozott, hogy ő ezt "nem így akarta". Ettől viszont kurvára szarul kezdtem érezni magam. Persze, lehetett sejteni, hogy valamit akart, mert különben nem írogatott volna annak ellenére, hogy én nagyjából szartam szegény fejére. De azért titkon reméltem, hogy mégsem erre megy ki a dolog. Azzal próbáltam őt vígasztalni, hogy így legalább kevésbé fáj a pofára esés, mint hogyha később derülne ki.
Azt azért nyílván említsük meg, hogy igazából szörnyű hibát követtem el azzal, hogy nem érzékeltettem vele kategorikusan a tényállást. Tehát azt, hogy olyan szinten nem érdekel az egész lénye, hogy ha a szemem láttára fordulna föl, akkor is inkább az éhező afrikai gyerekekre gondolnék, akik közül minden másodpercben meghal legalább egy. Őszintén szólva egy afrikai gyerekben sokkal több lehetőséget látok, mint őbenne.
Ellenben ma ismét írt. Hirtelen végigfutottak a fejemben az ötletek, hogy most bocsánatkérést vár tőlem, vagy magyarázkodni akar, vagy magyarázatot követelni, vagy egyszerűen úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi. Egyik sem vált valóra. Ehelyett elkezdett nagy elánnal szidalmazni. Na, de nem ám akárhogy! Olyan minősíthetetlen hangnemben kezdte el osztani nekem, hogy úgy még az általánosból kibukott szabolcsi cigánylány sem beszélne a feltételesen szabadlábra helyezett ex-stricijével. Csak hogy tudjam, mennyi az annyi, még mielőtt végleg fölrak a tiltólistájára. Ezzel indokolta a lépést. Aztán csak mondta. Hogy én milyen kis nyomorék szarházi vagyok, aki ráadásul ronda is, mint a bűn. (Ezzel természetesen ellentmondott korábbi állításának.) Meg hogy azt hiszem, hogy kurva okos vagyok, és közbe nem is, meg még különféle kombinációit az ehhez hasonló kritikáknak.
Ez igazából azért esett nagyon rosszul nekem, mert én órákon keresztül kedélyesen elcsacsogtam vele anélkül, hogy egy rossz szót szóltam volna hozzá. Nem volt szívem szembesíteni azzal a ténnyel, hogy körülbelül annyira izgat föl, mint egy darab fika. Aztán most őneki áll feljebb, mert... Tényleg, miért is? Azért, mert idegen szavakat használtam és utána nem voltam hajlandó a lelki önmarcangolás tantaloszi kínjaival magamba szállni? Nem érthető.
