Születésnapi buliban voltam. Igazán érdekes élmény volt. Egy óbudai bisztróban jöttünk össze, egy panelház tövében. Megmártóztam a nagy magyar valóság lágyan ringó, langyos posványában. Természetesen mint minden átlagos magyar kocsmát, ezt a lokált is átszőtte a hétköznapi fasizmus hamisíthatatlanul kelet-európai szellemiségének sűrű, ragadós szövedéke. Testközelből szemlélhettem a vadkapitalizmus dagonyájában egyre mélyebbre süllyedő kispolgárság szánalmas menekülési kísérleteit a deklasszálódás és a létbizonytalanság könyörtelen valóságából.
A csajok kiraknak mindent, amit ki kell rakni. Se többet, se kevesebbet. Ők nem ártják bele magukat a magasztos eszmékbe, nem nagyon feszegetik a határokat. Elvégre a tisztes magyar nő helye nem a parlamentben, hanem a konyhában van. Óvatosan keresték az egyensúlyt, hogy ne tekintsék őket zárkózott prűd fapinának, de azért feslett ribancnak sem. Mindenesetre nem egy és nem két hölgy duzzadó, feszes kebleit vehettem gátlástalanul szemügyre az észveszejtő mélységekbe zuhanó dekoltázsok alatt. Annyira hozzászoktak már a frusztrált hímek perzselő tekintetéhez, hogy az enyémet már észre sem veszik. Szeretem az ilyen nőket. Nem jönnek zavarba. Legfeljebb egyszer-kétszer találkozik a tekintetünk, amikor már másodpercek óta vizsgálom különböző szögekből nőiességük csodás domborulatait. Amint azonban konstatálják, hogy nincs semmi probléma a ruhájukkal és a sminkjükkel, hanem csak a melleiket bámulom, már fordítják is tovább a dúsított szempillák alatt csillogó ősasszonyi tekintetüket. Semmi undor, semmi dac. Csupán a közöny.
A férfiak, azok már sokkal kevésbé friendly arcok. A divatos ruhákban, bezselézett hajjal pózoló derék leventék együtt énekelték az Egészséges Fejbőr "nemzeti rockzenekar" hihetetlenül mélyenszántó és empatikus strófáit a zenegép előtt. Itt most már ez megy. Ez a divat. Rég túlhaladtak már az István a királyon, meg az Eddán. Sehol sincs már az a széplelkűség és giccs, ami régebben az ultrajobbosokat jellemezte. Nem hiszünk már a szeretet és összefogás erejében, hanem csak a nyers erőben. Zúzzad az öklöd, üsd ahol éred!
Persze, ez nem volt egy durva mélymerülés, mert hiszen nem vegyültem el az őshonos populáció egyszerű, generalista gyermekei közt, hanem a progresszív nagyvárosi értelmiség fiaival és leányaival voltam körülvéve, akik a technikai civilizáció szimbolikus terének végtelen dimenzióiban szárnyaló racionális és adaptív humanisztikus kultúrában nevelkednek. Elkülönültünk a néplélek borúsan morajló tengerétől, mint farizeusok a filiszteusoktól, de azért a tisztes távolság védő homályából szemügyre vehettük annak habzó tajtékait. Risk-free engagement. Ez az, ami jót tesz.
Mondjuk, az kevésbé volt risk free, amikor három üveg barnasör után már annyira idegesített a diszkósnáci vadkanok őrjöngése, hogy végül beszóltam nekik. Igazából semmi komoly nem volt, hanem csak odanyökögtem, hogy ez náci. Annyira nem hatott rájuk, hogy nem is jöttek utánam a mosdóba. Erőltetetten fölényeskedő, rosszindulatú röhögést hallottam, meg hogy "Mi az, hogy náci?!". Szerencsére a hagyományos polgári öntudat haldokló oroszlánjában még volt annyi erő, hogy föltámadjon bennne a politikamentes magánélethez való harcias ragaszkodás divatjamúlt eszméje. Rögtön föl is rakták max hangerőn a "Hogyan tudnék élni nélküled" című örökzöldet, úgyhogy a neoprimitív homey-k visszakotródtak az asztalukhoz.
Aztán az egyik társam, persze, mondta, hogy nem kéne kötekedni, mert simán összeverhetnek. Ezzel én sajnos úgy vagyok, hogy bizonyos dolgokat már nem hagyok szó nélkül, mert azt gondolom, hogy ha hagynám, akkor én is velük együtt ásnám az emberiség sírját. Habár a végromlás valószínűleg mindenképpen el fog jönni, akár beszólok, akár nem. Szélmalomharc ez, amelyben legfeljebb annyit nyerhetek, hogy betörik az orromat. A polgári antifasizmus élét ma már annyira szétmarta a mainstream médiából vég nélkül áradó kultúrmoslék, hogy lassan már a legbarátságosabb hazafiak is szervezett lejáratókampánynak tekintik a megfélemlítő felvonulásokról és polgármesteri kiszólásokról szóló beszámolókat. Mondván, hogy ezzel a nemzetközi tőke érdekeit kiszolgáló média akarja rombolni a magyarság öntudatát. Ez már szinte nyílvánvalónak számít a legtöbb baráti körben. Aki ezt nem veszi észre, az nem lehet egyéb, mint szánalmas SZDSZ-es köcsög. Nyílván még soha életében nem látott igazi cigányokat.
Faschismus ist selbstverständlich.
A század elején egyébként ugyanilyen frázisokkal kerültek hatalomra a klasszikus, oldschool nácik. Az NSDAP is a nemzeti öntudat feltámadásával, a nemzeti önvédelemmel, a segélyekre való pénzpazarlás megállításával kábította a népet. Meg hogy aki védelmébe veszi az XY kisebbséget, az mindenképpen a nemzet kárára cselekszik, bármilyen legyen is a szándéka. A krízis már olyan méreteket öltött, hogy nincs más megoldás. Ugyanez volt az ő mentségük is az embertelenségre. Hogy muszály. Csakis a haza érdekében. És itt most nem az a helyzet van, hogy néha hasonló dolgokat mondanak, de közben tökjó dolgokat is mondanak, és csak én forgatom ki az üzenetüket. Semmi olyat nem mondanak, ami szignifikánsan eltér.
A kelet-európai szélsőjobb ma ugyanabban a pszichotikus tudatállapotban van mint hetven évvel ezelőtt. Ugyanúgy viselkednek, ugyanúgy reagálnak a különböző ingerekre. Semmilyen különbség nincs köztük és egykori eszmetársaik között azon kívül, hogy ők az időközben szalonképtelenné vált szavakat és jelképeket kicserélik újabbakra... Ha muszály. De azért ha azt mondják rájuk, hogy nácik, vagy nyilasok, vagy hitleristák, akkor azért kikérik maguknak. Pedig nagyon nem ártana, hogyha egy kicsit a daliás, tiszta tekintetű mélymagyarok is beleolvasnának a Mein Kampf című munkába, nem csak a kiközősített nyomorék szociopaták. Ebben az opuszban ugyanis pont ugyanazokat a gondolatmeneteket fedezhetnék föl, amelyeket ma a "nemzeti oldal" nagybecsű szellemi műhelyei vallanak büszkén és fennhangon magukénak. Sokszor még a szavak sem különböznek.
A csajok kiraknak mindent, amit ki kell rakni. Se többet, se kevesebbet. Ők nem ártják bele magukat a magasztos eszmékbe, nem nagyon feszegetik a határokat. Elvégre a tisztes magyar nő helye nem a parlamentben, hanem a konyhában van. Óvatosan keresték az egyensúlyt, hogy ne tekintsék őket zárkózott prűd fapinának, de azért feslett ribancnak sem. Mindenesetre nem egy és nem két hölgy duzzadó, feszes kebleit vehettem gátlástalanul szemügyre az észveszejtő mélységekbe zuhanó dekoltázsok alatt. Annyira hozzászoktak már a frusztrált hímek perzselő tekintetéhez, hogy az enyémet már észre sem veszik. Szeretem az ilyen nőket. Nem jönnek zavarba. Legfeljebb egyszer-kétszer találkozik a tekintetünk, amikor már másodpercek óta vizsgálom különböző szögekből nőiességük csodás domborulatait. Amint azonban konstatálják, hogy nincs semmi probléma a ruhájukkal és a sminkjükkel, hanem csak a melleiket bámulom, már fordítják is tovább a dúsított szempillák alatt csillogó ősasszonyi tekintetüket. Semmi undor, semmi dac. Csupán a közöny.
A férfiak, azok már sokkal kevésbé friendly arcok. A divatos ruhákban, bezselézett hajjal pózoló derék leventék együtt énekelték az Egészséges Fejbőr "nemzeti rockzenekar" hihetetlenül mélyenszántó és empatikus strófáit a zenegép előtt. Itt most már ez megy. Ez a divat. Rég túlhaladtak már az István a királyon, meg az Eddán. Sehol sincs már az a széplelkűség és giccs, ami régebben az ultrajobbosokat jellemezte. Nem hiszünk már a szeretet és összefogás erejében, hanem csak a nyers erőben. Zúzzad az öklöd, üsd ahol éred!
Persze, ez nem volt egy durva mélymerülés, mert hiszen nem vegyültem el az őshonos populáció egyszerű, generalista gyermekei közt, hanem a progresszív nagyvárosi értelmiség fiaival és leányaival voltam körülvéve, akik a technikai civilizáció szimbolikus terének végtelen dimenzióiban szárnyaló racionális és adaptív humanisztikus kultúrában nevelkednek. Elkülönültünk a néplélek borúsan morajló tengerétől, mint farizeusok a filiszteusoktól, de azért a tisztes távolság védő homályából szemügyre vehettük annak habzó tajtékait. Risk-free engagement. Ez az, ami jót tesz.
Mondjuk, az kevésbé volt risk free, amikor három üveg barnasör után már annyira idegesített a diszkósnáci vadkanok őrjöngése, hogy végül beszóltam nekik. Igazából semmi komoly nem volt, hanem csak odanyökögtem, hogy ez náci. Annyira nem hatott rájuk, hogy nem is jöttek utánam a mosdóba. Erőltetetten fölényeskedő, rosszindulatú röhögést hallottam, meg hogy "Mi az, hogy náci?!". Szerencsére a hagyományos polgári öntudat haldokló oroszlánjában még volt annyi erő, hogy föltámadjon bennne a politikamentes magánélethez való harcias ragaszkodás divatjamúlt eszméje. Rögtön föl is rakták max hangerőn a "Hogyan tudnék élni nélküled" című örökzöldet, úgyhogy a neoprimitív homey-k visszakotródtak az asztalukhoz.
Aztán az egyik társam, persze, mondta, hogy nem kéne kötekedni, mert simán összeverhetnek. Ezzel én sajnos úgy vagyok, hogy bizonyos dolgokat már nem hagyok szó nélkül, mert azt gondolom, hogy ha hagynám, akkor én is velük együtt ásnám az emberiség sírját. Habár a végromlás valószínűleg mindenképpen el fog jönni, akár beszólok, akár nem. Szélmalomharc ez, amelyben legfeljebb annyit nyerhetek, hogy betörik az orromat. A polgári antifasizmus élét ma már annyira szétmarta a mainstream médiából vég nélkül áradó kultúrmoslék, hogy lassan már a legbarátságosabb hazafiak is szervezett lejáratókampánynak tekintik a megfélemlítő felvonulásokról és polgármesteri kiszólásokról szóló beszámolókat. Mondván, hogy ezzel a nemzetközi tőke érdekeit kiszolgáló média akarja rombolni a magyarság öntudatát. Ez már szinte nyílvánvalónak számít a legtöbb baráti körben. Aki ezt nem veszi észre, az nem lehet egyéb, mint szánalmas SZDSZ-es köcsög. Nyílván még soha életében nem látott igazi cigányokat.
Faschismus ist selbstverständlich.
A század elején egyébként ugyanilyen frázisokkal kerültek hatalomra a klasszikus, oldschool nácik. Az NSDAP is a nemzeti öntudat feltámadásával, a nemzeti önvédelemmel, a segélyekre való pénzpazarlás megállításával kábította a népet. Meg hogy aki védelmébe veszi az XY kisebbséget, az mindenképpen a nemzet kárára cselekszik, bármilyen legyen is a szándéka. A krízis már olyan méreteket öltött, hogy nincs más megoldás. Ugyanez volt az ő mentségük is az embertelenségre. Hogy muszály. Csakis a haza érdekében. És itt most nem az a helyzet van, hogy néha hasonló dolgokat mondanak, de közben tökjó dolgokat is mondanak, és csak én forgatom ki az üzenetüket. Semmi olyat nem mondanak, ami szignifikánsan eltér.
A kelet-európai szélsőjobb ma ugyanabban a pszichotikus tudatállapotban van mint hetven évvel ezelőtt. Ugyanúgy viselkednek, ugyanúgy reagálnak a különböző ingerekre. Semmilyen különbség nincs köztük és egykori eszmetársaik között azon kívül, hogy ők az időközben szalonképtelenné vált szavakat és jelképeket kicserélik újabbakra... Ha muszály. De azért ha azt mondják rájuk, hogy nácik, vagy nyilasok, vagy hitleristák, akkor azért kikérik maguknak. Pedig nagyon nem ártana, hogyha egy kicsit a daliás, tiszta tekintetű mélymagyarok is beleolvasnának a Mein Kampf című munkába, nem csak a kiközősített nyomorék szociopaták. Ebben az opuszban ugyanis pont ugyanazokat a gondolatmeneteket fedezhetnék föl, amelyeket ma a "nemzeti oldal" nagybecsű szellemi műhelyei vallanak büszkén és fennhangon magukénak. Sokszor még a szavak sem különböznek.
No comments:
Post a Comment