Cikk: A tárgyiasítás kultúrája [avagy] csajozási tanácsok a neten
Komment (szerkesztve):
Na, ennyi baromságot is rég olvastam már! Ebből is kitűnik, hogy a férfiak mennyire nem ismerik a nőket és mennyire nem tudnak udvarolni. Ezt sajnos a tapasztalat is mutatja. [...] Ja, és ez a mondat: "A nőket meg kell fosztani a jogtól, hogy eldöntsék, kivel fekszenek le. Ezt a választást intelligens civilizált férfiaknak kellene meghozniuk a helyükben" ??? Nálam már szállóigévé vált, annyira felfoghatatlanul abszurd és nevetséges gondolkodásmód...
Wow! Utóbbiról talán inkább az afgán lányokat kéne megkérdezni, hogy szerintük mennyire nevetséges és abszurd, de ebbe most ne menjünk bele! Egy elkényeztetett szociopata kaliforniai szargyerektől valóban kicsit furcsán hangzik, tehát ezt még adom. Inkább arról beszéljünk, hogy:
A Férfiak (die Männer) mennyire nem ismerik a Nőket (les Femmes) !
Na, nem mintha én ismerném őket, hiszen 3.5*10^9 ismerősöm még nekem se lehet, bármennyire is igyekszem a világ legnépszerűbb emberévé válni, de azért vérbeli macsóként mégis szeretnék valahogy hangot adni azon meglátásomnak, hogy a Nők (die Frauen) kb ugyanannyira nem ismerik önmagukat, mint amennyire a Férfiak (les Hommes) nem ismerik őket...
Mert hát lássuk be, hogy a patriarchátust nem csak MI kajáljuk, hanem TI is! Ez a baj. Ezért nem valósulnak meg a feminizmus célkitűzései. A feminizmusnak a férfiak megregulázása nem célja, hanem csak eszköze! A kettő közt elég nagy a különbség. A célja ezzel szemben éppen az, hogy a nők a saját szexualitásukhoz viszonyulhassanak természetadta ösztöneiknek megfelelően. Ezekhez aztán nyílván a férfiak is megfelelően kéne viszonyuljanak (még mielőtt bárki azt gondolná, hogy én a feminizmust kérem számon az elutasító lányoktól), de azért elsőként talán mégis inkább az érintett testek és ösztönök gazdái kéne felvilágosuljanak. Vagyis a Nők (Женщины).
Mint ahogy a kommunizmusra sem kéne sokat várni, ha a proletárok nem élnének hamis tudatban, úgy a feminizmus győzelmét sem az ellenérdekelt felek akadályozzák meg. Ebbe a csoportba egyébként férfiak és nők egyaránt beletartozhatnak, de míg a férfiaknál csak valószínűleg alkotnak a nemükön belül kisebbséget, addig a nőknél egészen biztosan. Felvilágosult századunkban ezzel szemben a nők széles tömegei sajnos továbbra is úgy gondolnak a szexre, hogy az valamennyire élvezetes ugyan, de azért elsősorban mégis inkább a férfinak kell: az ő "megtartására" szolgál, vagyis valóban nem egyéb, mint az irányítás eszköze, ahogy az a csábítástudomány nagyszerű szakirodalmában oly bölcsen írva vagyon. Ezért természetesen minden Igazi Nőnek mély bűntudatot kell éreznie, mint ahogy azért is, ha esetleg a partneréhez hasonlóan önmagáért kívánja a szexet, de amíg ezutóbbiba még belegondolni is félelmetes, hiszen így csak egy "ribanc" (Oh, irgalom atyja!!!) érezhet, addig az előbbit elvileg egy szükséges rossznak lehet tekinteni. Miért? Hát azért, mert az anyagi biztonságot nyílván csak a férfiak tudják igazán jól megteremteni, hiszen nekik van kukijuk, míg a lányoknak csak puncijuk van. Az összefüggés nyílvánvaló! Mindebből azonban logikusan következik az a mélyenszántó gondolat, hogy ha egy férfi a kelleténél szofisztikáltabban viszonyul a szexhez, akkor azt nyílván sokkal nehezebb megtartani, meg amúgy is természetellenes, hiszen a férfi ugyebár mindig csak a szexre gondol, tehát az illető valószínűleg agyilag sincs rendben. Amúgy biztosan sokkal aranyosabb és tiszteletre méltóbb, mint az összes többi pasi, de hát a magánéletben csak a gond lenne vele, tehát csak barátként!
Megjegyzem, az őskortól egészen a 19. század elejéig pont fordítva voltak kiosztva a szerepek: a nők voltak azok, akik folyton csak a szexre tudtak gondolni, míg a férfiak egyszerűen zsigerből voltak erényesek és prűdek. A tudomány akkori állása szerint pont azért kellett a férfiak uralkodjanak a nők felett, mert csak mi tudtuk önmagunkat a szexualitás irracionális és destruktív ösztönei helyett nemesebb célok és vágyak által vezérelni. A nők elvileg pont azért lettek a feminizmus első hullámával szimpatizáló "progresszív" teológusok és lelkipásztorok kitartó munkájának köszönhetően szintén zsigerből erényesek és prűdek, hogy a férfiakkal egyenrangúvá válhassanak. A viktoriánus küldetés, mint láthatjuk, elég jól sikerült. A nők kollektív áldozat-vállalásáért cserébe aztán végül a férfiak lettek zsigerből szexmániásak, hiszen az is, mint ahogy később Freud Zsigmondtól és Wilde Oszkártól megtudtuk, a hatalomról szól. And the rest is history...
Vagyis Elliot Rodger. Meg Steubenville, meg Todd Akin, meg Sandra Fluke, meg Malina Hedvig, meg még sorolhatnám Krisztus urunk eljöveteléig, de most inkább őróla szeretnék még néhány szót szólni. A nők szexpartner-választásának mikéntjéről fentebb szállóigévé nemesült nagyszerű (bár mint írtam, korántsem újkeletű) gondolat tragikus körülmények közt elhunyt szerzője igazából egy szerencsétlen nyomorult lúzer volt, aki egyszerűen nem tudta feldolgozni azt a paradoxon, hogy gazdag és jóképű (valamint a nemiségről alkotott gondolatainak színvonalához képest igazából kifejezetten intelligens) gyerekként mégsem talált magának egy okos és szép (vagy legalább szép) barátnőt, miközben a többi gazdag és jóképű gyerekről fürtökben lógtak a szebbnél szebb lányok. Nos, őróla azért nem lógtak, mert autista volt. Az autizmus szar. Nem kicsit, hanem nagyon. Ezt azért tudom, mert valamennyire én is az vagyok. Kettőnk közt az a különbség, hogy én éppen a feminizmusban látom a megoldást arra, hogy jóképű és szintén viszonylag intelligens (bár korántsem gazdag) gyerekként ne kelljen a megbízhatóan primitív "alfahímet" játszanom ahhoz, hogy a nők lefeküdjenek velem. Mármint azok, akik elvileg lefeküdnének, de gyakorlatilag mégsem teszik. Ha százból egy ilyen nő van, még az is elég sok. A feminizmusnak álcázott buta közhelyeket viszont én is majdnem annyira utálom, mint ő.
Vagyis Elliot Rodger. Meg Steubenville, meg Todd Akin, meg Sandra Fluke, meg Malina Hedvig, meg még sorolhatnám Krisztus urunk eljöveteléig, de most inkább őróla szeretnék még néhány szót szólni. A nők szexpartner-választásának mikéntjéről fentebb szállóigévé nemesült nagyszerű (bár mint írtam, korántsem újkeletű) gondolat tragikus körülmények közt elhunyt szerzője igazából egy szerencsétlen nyomorult lúzer volt, aki egyszerűen nem tudta feldolgozni azt a paradoxon, hogy gazdag és jóképű (valamint a nemiségről alkotott gondolatainak színvonalához képest igazából kifejezetten intelligens) gyerekként mégsem talált magának egy okos és szép (vagy legalább szép) barátnőt, miközben a többi gazdag és jóképű gyerekről fürtökben lógtak a szebbnél szebb lányok. Nos, őróla azért nem lógtak, mert autista volt. Az autizmus szar. Nem kicsit, hanem nagyon. Ezt azért tudom, mert valamennyire én is az vagyok. Kettőnk közt az a különbség, hogy én éppen a feminizmusban látom a megoldást arra, hogy jóképű és szintén viszonylag intelligens (bár korántsem gazdag) gyerekként ne kelljen a megbízhatóan primitív "alfahímet" játszanom ahhoz, hogy a nők lefeküdjenek velem. Mármint azok, akik elvileg lefeküdnének, de gyakorlatilag mégsem teszik. Ha százból egy ilyen nő van, még az is elég sok. A feminizmusnak álcázott buta közhelyeket viszont én is majdnem annyira utálom, mint ő.
2 comments:
Asperger-szindrómával diagnosztizált feminista nőként többszörösen is megszólítva érzem magam.
Kezdeném az autistás résszel.
Az autistáknak, Asperger-szindrómásoknak nehezen megy az ismerkedés, és nemcsak a férfiaknak, hanem a nőknek is. Az egy dolog, hogy a patriarchális társadalomban a férfiak feladata, hogy kezdeményezzenek, na de mit csinálsz olyankor, ha egy pasi se megy oda hozzád, akivel barátságon kívül többet is el tudnál képzelni? Akkor neked kell lépéseket tenned, és akkor ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdened, mint a pasiknak.
Te nem azért nem tudsz ismerkedni, mert okosabb, érzékenyebb, és úgy általában Jobb Ember vagy, mint a neurotipikusok. Azért nem tudsz, mert aspergeres vagy. Nem tudom, hogy ez mennyire látszik rajtad, de tapasztalataim szerint az aspergeresek többségéről a neurotipikusok első pillantásra "leveszi", hogy valami nem stimmel velük. Akkor is, ha az illető jó testi adottságokkal rendelkezik, tehát fizikailag vonzó. Tehát a legtöbb aspergeres, ellentétben a neurotipikusokkal, rossz első benyomást tesz.
A rossz első benyomást súlyosbítja az, hogy az aspergeresek jó részére jellemző, hogy társaságban nem találják a helyüket. Eleve, ha emberek között vannak, nem tudnak beszélgetést kezdeményezni. Nem látják, hogy ki az, aki a társaságban a) nyitott a beszélgetésre b) nyitott konkrétan rájuk c) ha ez a két feltétel adott, akkor mik azok a nyitómondatok, amikkel a beszélgetést el tudnák indítani. Ráadásul sok aspergeresre jellemző az is, hogy nem tudják felmérni a kontextust, tehát nem tudják megállapítani, hogy az adott környezetben mi az, amit oké mondani, és mi az, amit nem. Következésképpen sokszor a legrosszabbkor szólalnak meg, és olyasmit, ami az adott környezetben egyáltalán nem helyénvaló. (Például azt látják, hogy a szexszel poénkodni vicces és menő, mert az egyetemista srácok mind ezt teszik, és akkor elsütnek egy ugyanilyen szexszel kapcsolatos poént mondjuk egy vallási közösségben, ahová az emberek imádkozni, spirituális dolgokról elmélkedni járnak, és utána csodálkoznak, hogy miért fagy meg körülöttük a levegő, amikor tegnap a haveri körük a gépteremben milyen jót röhögött ugyanazon a poénon.)
Magyarán az aspergereseknek, legyenek nők vagy férfiak, a neurológiai drótozottságukból adódóan remek érzéke van ahhoz, hogy a róluk kialakuló első benyomást, ami sokszor eleve nem kedvező, a szociális esetlenségükkel tovább rontsák.
[bocs a floodolásért, notepadben írtam a kommentemet, és a cucc nem engedte egyben beposztolni]
Én azt tapasztaltam, hogy attól nem leszek sem népszerűbb, sem vonzóbb, ha a neurotipikus embereket hibáztatom azért, hogy úgy reagálnak a szociális esetlenségemre, ahogy a neurotipikus emberek általában szoktak. Azt joggal várhatom el tőlük, hogy ne bántalmazzanak azért, mert autistásan viselkedem, de azt nem várhatom el tőlük, hogy kedveljenek, barátkozzanak velem, vagy hajlandóak legyenek összejönni velem/lefeküdni velem/elvenni engem feleségül. Egy idő után beláttam, hogy ez csak akkor fog bekövetkezni, ha fejlesztem a szociális készségeimet, hogy ne szúrjam el a dolgokat a kontextusra érzéketlen ügyetlenkedésemmel mindjárt az elején, és kialakulhasson egy olyan ismeretség köztem és más emberek között, ahol a jó/kedvelésre érdemes tulajdonságaim is meg tudnak csillanni. Persze ez nem egy könnyű feladat, mert az embernek nulla támpontja van ahhoz, hogy elindulhasson ezen az útn.
És akkor a végére egy megjegyzés a feminizmus témájához is:
Abban valóban igazad van, hogy a nők sok esetben magukévá teszik a patriarchális értékrendet, és a férfiaktól is azt várják el, hogy megfeleljenek a patriarchális férfiasságképnek. Na de miért is tennének másképp, hogyha pici koruk óta ez ömlik rájuk...? Egy nagy tudású feminista barátom szokta mondani, hogy csak úgy lehet az emberiség felét rabságban tartani, ha a gondolataikat törjük meg, és elhitetjük velük, hogy nekik direkt jó, hogyha ők rabságban vannak! És ne feledjük, hogy ez az értékrend (ami egyébként minden ízében a férfiaknak kedvez, és férfiként te is részesülsz számos előnyéből, még ha ezt nem is veszed észre) korántsem a nőktől jön -- még ha egyes nők aktívan segédkeznek is ennek fenntartásában.
Post a Comment